Ibis

A rákbetegségek közös jellemzője a szabályozatlan sejtszaporulat, a biológiai szövetekbe való betörés. Ez utóbbi történhet invázióval és áttétképzéssel is. Ezt a kontrollálatlan növekedést olyan DNS-hibák, genetikai mutációk okozzák, melyek a sejtciklus szabályozásában vesznek részt. Néhány ilyen hibát kemikáliák, fizikai hatások okoznak, mások öröklődnek vagy éppen spontán jelennek meg.

A rák számos tünetet okozhat, melyek attól függően alakulnak ki, hogy a daganat hol helyezkedik el, milyen a karaktere és van-e áttétképzés.

Kezelés nélkül a rák gyakran halálhoz vezet. A rák igazából a legutóbbi időszak betegsége, a fejlett országok egyik vezető haláloka. A legtöbb rák kezelhető, sok közülük teljesen gyógyítható, amennyiben kezelése időben megkezdődik.

A rosszindulatú daganat megtámadhat más szöveteket is, a test távoli részeiben alakíthat ki áttéteket, és veszélyeztetheti az egyén életét.

     A rák kialakulása (karcinogenezis) olyan folyamat, ahol felborul a sejtosztódás normális szabályozása.

A rák kezelhető sebészi úton, kemoterápiával, sugárterápiával, immunterápiával és egyéb módon is. A kezelés meghatározása a tumor elhelyezkedésétől és előrehaladottságától, valamint a beteg általános állapotától is függ.

A kezelés célja a rák teljes eltávolítása a szervezetből a test többi részének károsítása nélkül. Sebészeti beavatkozással ez néha elérhető, de a rákok képessége, hogy a szomszédos szöveteket is megtámadják, és a test távoli részeibe is áttevődjenek, korlátozza ennek a kezelésnek a sikerét.

A progresszív és áttételes rosszindulatú betegség komoly hatással van a páciens életminőségére, egyes kezelések igen súlyos mellékhatással járnak. A rák előrehaladott állapotában a betegnek igen sok gondoskodásra van szüksége.

(Forrás: Wikipaedia)

 Rossz színben akarta feltüntetni a fülkeforradalmi alkotmányozást a sajtó, amikor üres padsorokról közölt manipulált képeket. Megfigyelőink figyelmének hála, lelepleztük őket.

A hamisított kép: 

 és az eredeti:

 A látszatintézkedések őrülete átterjedt az eddig józannak tűnő főpolgármesterre is. Hogy teret nevezzenek el Elvis Presley 56-os hősről, még csak elgondolkodtatott. Az átnevezendő közterület ugyanis az Angyal István park nevet viseli. Nem tudom, Angyal István mennyire tudott énekelni, de hogy Elvisnél többet tett a forradalomért, az biztos; a Tűzoltó utcai parancsnokot 56 után kivégezték.
    Na ja, a fülkeforradalmi idők új hősöket szülnek. Elvis mellett Például Széll Kálmánt, ez is rendben van, max újraforgatják a Moszkva tér című filmet is.
    De mi értelme van áttenni a Roosevelt teret a Szabadság térre? Látható persze, hogy a szabadságnak már nem sok helye maradt Magyarországon, ez világos, de miért nem kereszteljük át Diktatúra térré, és hagyjuk szegény Rooseveltet ott, ahol van?
   Vagy ha már csereberélünk, cseréljünk alaposan, és országosan. Először is az V. kerület legyen IV. kerület, ahogyan az régen  is volt. Majd Ferencváros legyen ezentúl Újpest, és vice versa, talán megszűnik a futball-huliganizmus is, amikor a lilafehér szurkolók azt skandálják: „Hajrá Fradi”. Budafokból legyen Békásmegyer, a Szabadság hídból Roosevelt híd (ha már lúd…), Margitból Erzsébet, Árpádból Petőfi, az Északi Összekötőből Déli, istenem, de szép is lenne.
     Aztán itt van maga a Duna. Miért ne hívhatnánk ezentúl Tiszának? Tisza Istvánnak, teszem azt.
     Győr legyen ezentúl Nyíregyháza, Pécs Sopron,  a köztársaság pedig királyság. Alkotmányos is lehet, de ehhez nem ragaszkodom.

 Aki sokáig tűri, hogy megalázzák, az ne csodálkozzék, ha egyszer a pofájába vágják, hogy rongy ember. 
   Akinek eddig kétségei voltak a FIDESZ arroganciája és a nép iránti alázatának teljes hiánya felől, annak most a frakcióvezető őszinte, egyértelmű szavakkal bizonyítja ezt.
   Nem is értem, mi ez a nagy felzúdulás Lázár János szavai körül. Annyi mindennel arcul köptek már minket (Schmitt Pál kinevezése, nyugdíjak konfiskálása, adóreform, alkotmányozási kérdőív, médiatörvény, „Magyarország megvédése a nemtelen támadásoktól...” hadd ne soroljam tovább), most nem tettekkel szóban közölték velünk a véleményüket.
   Mert bizony birka nép vagyunk. Miért csak az őszödi beszéd után keltünk ki a Gyurcsány-kormány ellen? Eltűrtük a pozőr katasztrofális kormányzását, és felháborodtunk, amikor ugyanez a pozőr teátrálisan és ostobán beismerte az alkalmatlanságát?
   Alig teszünk valamit a felcsúti jobbszélső arrogáns játéka ellen, aki mindenkit lerúg a pályáról, övé a labda, a pálya, ő a bíró és ő a vezérszurkoló.
   Tűrjük, hogy a nevetséges fülkeforradalmárok szánalmas diadaljelentésekkel etessenek minket a hatalmi mámorban született tragikus és homályos kormányzati intézkedések, az egyértelmű tolvajlások és hazánk megaláztatásai kapcsán. Mindenki tudja, hogy a politikai elit jó része kisebb-nagyobb bűnözőkből áll, mégsincs erőnk elkergetni őket, csak cserélgetjük az egyik mafiát a másikra.
   A változtatásra (a közélet megtisztítására) az idő múlásával egyre kisebb az esélyünk, Orbán napról-napra szilárdítja egyeduralmát, amit cinikusan „Nemzeti Együttműködés rendszerének” nevez.

   Az a vicc, hogy ez még meg is valósulhat. Míg nem lett nagyobb botrány a nárcizmusra hajlamos Orbán nácizmusra hajlamos kebelbarátjának, Bayer Zsoltnak a szavaiból, vagy hogy ugyanezen szélsőséges elem ügyvédi költségeit közpénzekből fedezik, most a szélsőjobb és az ún. baloldal is uniszónóban háborodik fel...(lásd pl.: http://kuruc.info/r/26/76089/ és http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=405778)
   Szóval Lázárnak igaza van. Amíg ilyen vezetőket tűrünk meg, ennyit érünk.

 Kezdem bánni, hogy tüntettem az Alkotmánybíróság jogainak csorbítása ellen. Én egyszerűen nem kaptam levegőt a februári, 1068/B/2010. AB határozat hallatán; ez nyilvánítja alkotmányellenesnek a kormánytisztviselők indoklás nélküli kirúgását – május 31-i hatállyal (!).
          Ezt olyan gátlástalan arcátlanságnak tartom, hogy akár Lázár János, Selmeczi Gabriella vagy Rogán Antal is aláírhatta volna. Nem ők írták alá, hanem Stumpf István, Orbán volt kancelláriaminisztere.
          Míg ezen az abszurditáson hüledeztem, eszembe jutott, hogy nincs új a nap alatt. Buñuelnek A szabadság fantomja című filmjében már láthattunk ilyet: a tömeggyilkos mesterlövészt elkapják, a bíróság halálra ítéli, majd a lelkes tömeg gratulációja mellett szépen hazasétál. Ahogyan kormányunk is szépen zsebrevágta az alkotmányellenességéről szóló ítéletet, és még négy hónapig figyelmen kívül hagyhatja az alapjogokat. Hiszen mi jogállamban élünk, ezért az Alkotmánybíróság szabott egy határidőt, hogy limitálja az elítélt tömeggyilkos újabb vérengzését.
          Alig várom már e döntés analógiáit a büntetőperekben. Pl.: a bűnösség kimondatik, az életfogytig tartó börtönbüntetést 250 év múlva kell megkezdeni, vagy a tisztségviselő korrupciója bebizonyosodott, a vádlottat 100 év múlva el kell bocsátani állásából, stb.
          Kormányunk más téren is követi, ha éppen nem felülmúlja a szürrealizmus mesterét: nem elég, hogy kiállítják Selmeczi Gabriellát azzal a szöveggel, hogy példátlan nemzeti összefogás eredményezte három millió ember megzsarolásával a magánnyugdíjpénztárakban összegyűlt pénzek konfiskálását, még a miniszterelnök is képes volt ezt elismételni a parlamentben. Képzeljük csak el, ahogy az aktuális amerikai elnök példátlan nemzeti összefogásnak és az indiánok felelős gondolkodásának minősítette volna azt, hogy több százezer indián vonult rezervátumba. Vagy Goebbelst, amikor éppen arról beszél, hogy a több millió zsidó milyen gyönyörű nemzeti összefogással költözött a koncentrációs táborokba.
          A szürrealizmus szórakoztató stílus: elgondolkodtat, és sokszor megnevettet. Rogán is újabb csengettyűt tűzött bohócsapkájára a bérkommandó szürreális ötletével (a megadott zöldszámra többségében kormányzati munkáltatók ellen érkezett panasz…).
          De azért szomorú, hogy már az Alkotmánybíróság is feltette a krumpliorrot. Vajon hogy fog dönteni a magánynyugdíjpénztárak ügyében?
          Mindenesetre javaslom az oktatási tárcának, tegye kötelezővé Buñuel filmjeit az iskolákban, hogy a gyermekek minél előbb megérthessék a kormány működésének logikáját. 

Már a köztársaság koronájának úsztatásakor röhögőgörcsöt kaphattunk, de aki nem mulatta ki magát akkor, most élvezheti a Nenyi kötelező kifüggesztésnek, a napi himnuszénekeltetésnek, és a közszolgáknak „ajánlott” címeres kitűző címeres ökörségeit, és kapitális bűneit.
           A szimbólumoknak – és alkalmazásuknak – hatalmas erejük van és fontosak is. A nemzeti szimbóluk napi rendszeres használata azonban nemcsak azért bűn, mert elkoptatja azok ünnepélyes, magasztos „varázserejét”, nem mellékesen pedig jól láthatók, a hozzájuk való viszonyulás alapján pedig a polgárok könnyedén (és persze felületesen) besorolhatók a „velünk van” és a „nincs velünk” kategóriákba. Aki nem szívesen énekli el a Himnuszt minden áldott reggel, és nem tűzi ki a címert a hajtókájára, az nyilván a magyarság ellensége. Persze nemcsak a kormány feltétlen hívei tűzik ki majd a címeres jelvényt, hanem az ilyen vagy olyan okból szervilisek is. Tökéletes eszköz a polgárok megfélemlítésére (annak érzékeltetésére, hogy a kormány bármilyen baromságra rá tud venni téged) – és egyben a kormány kiröhögtetésére, mert nem biztos persze, hogy ilyen sátáni terv áll a kormány kitűzőkampánya mögött, talán csak a mérhetetlen hülyeség.

Petri György:

Sziszifosz visszalép

 Rettenthetetlen hülyék kora jő.

Pojácák vagy gazemberek? Is-is.

Egyszerre félem és röhögöm általlátni:

a szikla óhatatlan visszafelé görög.

 

A kitűzőviseltetés másik hozadéka, hogy aki viselni fogja a jelvényt, magából is hülyét csinál – és ezt csak kevesen fogják bevallani. A többségnél beindul a kognitív disszonancia feloldásának elve: „Én nem vagyok hülye. Jelvényt viselek. Tehát jelvényt viselni okos dolog”.

A többgyermekesek többszörös szavazati jogának ötletében még lenne némi ráció, de több kérdést is felvetne (ha páratlan számú gyermek van, vagy elvált szülők esetében melyik szülő gyakorolhatja a gyermek utáni szavazás jogát, az anyaméhben lévő magzat után is járna-e, stb.), ezért egyszerűbb lenne a 18 éves korhatárt leszállítani nullára, oszt szavazzon mindenki, ahogy tud. Persze amíg a cigányság szaporulata nagyobb a többiekénél, addig egy ilyen szabályozás bevezetésének esélye sincs, tehát spongyát rá.

A himnuszénekeltetés ugyanolyan visszatetsző kényszerített hazafiaskodás, mint a kitűzőviselés vagy a Nenyi kifüggesztése. A hazához való ragaszkodást fikarcnyit sem erősíti, csupán a javaslattévő magyarkodására bizonyíték. Meg arra, hogy a javaslattévőnek nincs jobb ötlete mondjuk a gazdaság helyrehozására.

„A hazafiság a gazemberek utolsó menedéke” – mondta Samuel Johnson több mint 200 éve. És valóban: a tök hülye politikusok, vagy akik valami gazemberséget akarnak leplezni, mindig a dicső múltba merengenek és a hazára hivatkoznak.

Szerintem az a jó hazafi, aki teszi a dolgát, befizeti az adókat, nem lop, nem korrupt, tiszteli honfitársai véleményét, tiszteletben tartja azok jogait, és nem járatja le hülyeséggel a nemzetet.

És ha már Kölcseyt akarják szerepeltetni a parlamentben nap mint nap, inkább szavalják el ezt:

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? 
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? 
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; 
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

A többgyermekes képviselők persze annyiszor, ahány gyermekük és kitűzőjük van. Lehetőleg a Nenyi felé fordulva. És lehetőleg otthon.

Rettenthetetlen hülyék kora j

ő.

Részlet a 2013-ban elhangzott védőbeszédből:

Tisztelt Bíróság!

Szeretném, ha végiggondolnák itt következő érveimet, melyek szerint a védencem ellen felhozott vád egy fatális félreértésen alapul. A tett – aminek elkövetését ő maga is beismerte – nem az, aminek látszik.
       Tisztelt bíróság, esetünkben egy hirtelen megvilágosodásnak vagyunk tanúi: védencem, akit mindig is demokratának és kormányellenesnek ismertünk, egy hideg februári éjszakán ráébredt mindarra a rosszra, amit pártunk és kormányunk ellen eddig vétett. El tudják Önök képzelni, milyen lelkierő kell egy ilyen felismerés elviseléséhez? Kérdem én, hányan lennének Önök közül képesek arra, hogy egy szempillantás alatt átértékeljék eddigi életüket, tetteiket, hogy más színben lássanak mindent? Bíró úr, ügyész úr, tisztelt ülnökök, Önök, akikkel mind egy Fidesz-alapszervezetbe tartozunk, ismernek engem és kemény jellememet; nekem bizony pokoli kín lenne egy ilyen ráébredés.
        Védencemnek volt elég bátorsága, hogy mindezt elviselje és megtegye, és a pártunk és kormányunk által diktált útra lépjen. De hogyan tegye ezt? – kérdezte önmagát. Egy olyan terv fogalmazódott meg benne, ami minden téren és szempontból megfelel pártunk és kormányunk céljainak. Egyszerre mérhet csapást a sajtószabadságért hőzöngőkre, a multikra, az ellenzéki médiumokra és kifejezheti mélységes és elkötelezett magyarságát.
         Mert mit is találtak e bátor férfiú zsebében? Magyar terméket, kérem, magyart, mert már előre gondolt az eset sajtóvisszhangjára, nem mondjuk szlovák sajtot vagy francia lőrét! És mi is volt ez termék? Lehetett volna pálinka, amit szeretett vezérünk a drogok elleni harc jegyében végre visszaemelt az őt megillető helyre, minden magyar család mindennapi mannájává. De nem. Védencem szalámit választott, tisztelt bíróság, szalámit, pártunk egyik legszentebb módszerének, a szalámizásnak a névadóját! Mert hogyan is lehetne most pártunk ily erős, ha bölcs vezérünk nem szalámizza le egykori szövetségeseit? Sehogy, tisztelt bíróság, sehogy. Védencem tisztán látta a magyar szalámi szimbolikus erejét, akárhonnan nézzük is.
        És hol is történt mindez? Annak az imperialista multi cégnek az áruházában, amely pártunk és kormányunk különadóinak is a legfőbb célpontja! Kormányunk nagyot ütött ugyan erre a cégre, de ha minden kormányhű polgár ­– bocsánat, ember – csak ennyivel csapolná meg ezt magyarságot pusztulásba taszajtó multit, mint védencem, nem itt tartanánk!
        Védencem mélyen megbánta a balliberális sajtó kebelén, pártunk és kormányunk ellen elkövetett bűneit is. Terve azért volt zseniális, mert napnál fényesebben bizonyította, hogy az idegen érdekeket szolgáló médium az éhhalál szélén tartja zsarnoki markában a megtévedt polg.. embereket.
        És hogy mindez előre eltervezett, a kormány és a párt érdekében elkövetett cselekedet volt, mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy védencem önként szaladt a brutális multi biztonsági őreinek karjaiba, nem titkolva, büszkén vállalva tettét!
        Vegyük figyelembe továbbá, hogy védencem valaha annak a Magyar Narancs című újságnak volt a munkatársa, amely ööő… liberális volt ugyan, de ööő… mégis a legközelebb állt pártunkhoz, amely később, akárcsak védencem nemrég, ööő.. átértékelte és ööő.. hátat fordított annak a….”

[A beszéd e pontján kommandósok törtek be a terembe, és lelőtték a védőt. A bíróság a védő egyéb irányú elfoglaltsága miatt a tárgyalást elnapolta.] 

A mostanit megelőző, szavazáson kivívott forradalom 1947-ben volt (ezt kékcédulás választásoknak hívják), az is győzött. Rákosi tökön ragadta a népet, és a fülkék magányában kivívott szabadság a legsanyarúbb éveket hozta az országra. Pedig ha végigtekintünk a a világtörténelmen, mindig minden forradalom el szokott bukni. Ebből az a tanulság, hogy forradalmat csak választásokkal érdemes lebonyolítani.  

Minden bizonnyal győzött a 2010-es fülkeforradalom is, mert vezére az évértékelő beszédben meg sem említette. Igaz, mást sem nagyon. Szóval túl vagyunk rajta.

A forradalmat bejelentő plakátok háborítatlanul porosodnak a közintézményekben, a forradalmárok nettó bére 50%-kal nőtt, és hogy ez finanszírozható legyen, a szegényebbek lelkesen lemondtak alacsony bérük egy részéről (békekölcsön?), a burzsujok és kispolgárok nyugdíj-megtakarítását besöpörték, az SCD nevű homályos eredetű cég tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot Leisztingernek (lófejjel ébredt?), így most már a Balaton majd minden szállodája  is „nemzeti” kézbe került, a sajtó pofájának befogásához minden feltétel adott, filozófusperek előkészítve, költségvetési tanács kiherélve, alkotmánybíróság leszerelve, új alkotmány készül, az ellenség pontosan megnevezve (a ballibsik és a hanyatló – de még mindig kellemetlenül erős – imperialista nyugat), politikai ellenfelek megfenyegetve, a társadalom terrorizálva, a köztársasági elnöki székben a forradalom emblematikus figurája ül, míg a minisztériumokban, köz- és kulturális intézmények élén ugyan nem szakértő, de hűséges káderek. (Felemlegethetném a „szakértelem csak egy bolsevista trükk” mondást, de hát most éppenséggel a „többség” mellőzi a szakértelmet, vagyis éppen Orbánék a bolsevikok; és nem csak a szószerinti jelentés miatt.)

De az is lehet, hogy Orbán megértette, hogy hülyét csinált magából ezzel a fülkeforradalommal. De a tragikomédia így is folytatódik. Ez a semmitmondás is nevetségessé tette őt és csapatát.

Ami konkrétumot ki lehetett hámozni a beszédből: szar lesz nektek, de aztán jobb. Az ellenségtudatot persze fent kell tartani, dolgozzék hát az elszámoltatási kormánybiztos (a fene tudja miért, engem Budai Gyula Joe Pesci szerepére emlékeztet a Halálos fegyver 1-3-ban). Pedig hogyan is lehetne rá panasz, amikor Budai a halottakat is rá tudta venni, hogy földjüket eladják egy étkészletért? 

Nagyon hálás vagyok neked, hogy megszületett az első komment az első szösszenetemre. Úgy köszönöm meg neked, hogy nem kommentben, hanem külön írásban válaszolok.

Ugyanakkor igen szomorú vagyok a komment tartalma miatt.

Az első mondat sajnos nem óhajtó, hanem bizony kijelentő, és mint ilyen, pontatlan, és nem igaz. „A magyar parlamentet szabad választáson a magyar emberek választják, és a mindenkori magyar parlament, a magyar embereket szolgálja, nem csak fidesz tagokat, nem csak fidesz választokat, mintahogy nem is mszp tagokat vagy választokat kizolagosan, hanem átfogoan, minden egyes magyar állampolgárt, és minden határon kivül ragadt magyar érdekeit is képviseli.”
     Kezdve azzal, hogy Magyarországon nem csak magyarok laknak, csak a Magyar Köztársaság parlamentjéről beszélhetünk, amibe magyar állampolgárok (magyar emberek, német emberek, szlovák emberek, cigány emberek) delegálnak (mellesleg igen rossz szisztéma alapján) képviselőket.
      A választási szisztéma pedig azért rossz, mert 52%-nyi szavazattal 67%-nyi mandátumot lehet szerezni. Orbán zsenialitása, hogy felismerte: ha egy párt esetleg szavazatot vonhatna el tőle, azt fel kell szalámizni (Kisgazdák), ha pedig a szalámizás nem megy, akkor közös listán kell velük indulni, és utána felszalámizni (lásd, MDF és majd meglátod: KDNP). Hogy az ellenzékkel mit szeretne tenni, az jól látható a médiával, az Alkotmánybírósággal, az Alkotmánnyal, az köztársasági elnöki és a legfőbb ügyészi poszttal stb., stb. történtekből.
      Igen, az lenne az ideális, ha minden képviselő a közjót tartaná szem előtt. Sajnos, mint tudjuk, ez nem így van –– nem is volt soha, még csak nem is az ő pártjukra szavazók érdekeit preferálták az ellenzékre szavazókéval szemben. (Hogyan is tehették volna, amikor mondjuk egy fideszes és egy szoci nyugdíjas között kellett volna érdekkülönbséget találniuk egy nyugdíjemelés során?) A magyar „képviselő” szó kínálja ezt a szójátékot: a képviselők legtöbbje nem a választóit képviseli a parlamentben, hanem fordítva: a pártját és a saját érdekeit a választók előtt.
Továbbá még sohasem volt olyan, hogy egy politikai erő minden érdeket szolgálhatott volna. Ez egyszerűen lehetetlen. Az viszont nem, hogy mindenki alapvető érdekeit (alapjogait) tiszteletben tartsa.

Második mondatodból úgy tűnik, egyszerűbbnek látod a dolgokat, mint amilyenek.
„Akinek nem tetszik az eredmény, az menjen el szavazni, és akkor lehet ezen változtatni.”
Nem arról van szó, hogy tetszik-e a választási eredmény, hanem hogy tetszik-e, amit itt folyik. Sőt, nemcsak hogy tetszik-e, de el tudom-e fogadni egyáltalán. Nem tudom elfogadni. Nem lehet csak a szavazásra bízni a dolgok alakulását, és két választás között kukán tűrni-bámulni, ami történik. Még akkor is ki kell mondanunk a véleményünket, ha a kormány legitim. Ez a demokrácia egyik lényege. (Mindig is szánalmasnak tartottam azokat a hozzászólásokat, amelyekben az szerepelt: „akinek ez meg az nem tetszik, az tegye ezt meg azt”. Ezekből ugyanis hiányzik az érvelés, a meggyőzés vágya, a késztetés a gondolkodásra.)

Akkor pedig, amikor a kormány intézkedései megkérdőjelezik a saját legitimitását (hiszen azokat a rendszereket bontja le, amik őt a hatalomra emelték!), még inkább.

 A már 1989-ben is forradalmi lelkületű Orbánban többen is a kádári puha diktatúra ellen lázadó demokratát véltük látni. Mostanság azonban olybá tűnik, hogy ez az ember nem a diktatúra ellen küzdött, hanem a kádári és a puha ellen.
      Nem vagyok pszichológus, de Orbán európai parlamenti szereplése után tényként látszik igazolódni az a nézet, miszerint Orbán lételeme az ütközés, a konfliktus. Számára bizony drog ez, ez serkenti, endorfinokat termel, és lubickol benne (mi szüksége van arra a rengeteg szabadon főzött pálinkára?). Ízlés és vérmérséklet szerint lenyűgöző vagy éppen visszataszító volt az a lendület, amivel a rendszerváltás forgatagába vetette magát. Ugyanígy eltérően ítélhető meg az a törekvése, hogy tetteit és szavait nagyobb csoportok akaratának, önmagát azok egyedül hiteles vezérének állítsa be – más szóval hatalomvágya.

Jól tudom, a politikai megnyilatkozásokban mindig is felfedezhető az az apró csúsztatás, hogy egy szereplő nagyobb csoport képviselőjeként tünteti fel magát, mint ami a valóságban. Ezt a fogást nevezhetjük totus pro parte-nak, ami a pars pro toto (rész az egész értelmében) ellentettje.

Már Nagy Imre újratemetésén is „Mi, a magyar ifjúság” nevében szónokolt az addig a magyar fiatalság számára is teljesen ismeretlen ifjú, meghökkentően bátran követelve az oroszok kivonulását. Az Európai Parlamentben pedig a magyar nemzet elleni támadásként értékelte az ellene és kormányzása elleni kritikákat.

Amitől aztán ő jól megvédte a „magyar embereket” [mi ez az „emberezés” – itt a „magyarok” szó is elég lenne, tudjuk, hogy nem a magyar almafákat, egereket vagy hokedliket védte… de a legszebb emberezés Szijjártó szóvivőtől származik: „megvédtük a nyugdíjas embereket” – mintha mondjuk a lovak is nyugdíjba mehetnének]. Szóval jól megvédte a német emberektől és a francia emberektől meg a luxemburgi emberektől, portugál emberektől, egyszóval az európai emberektől a magyar embereket.

De kik is a magyar emberek?

Lásd a Nenyiben: „az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek…” vagy Schmitt Pál ízléstelen újévi köszöntőjében: „A magyarok 2010-ben összefogtak, hogy újra megtalálják a saját útjukat. Letették voksukat az újrakezdés mellett.”) – vagyis aki nem így döntött vagy választott, az nem magyar. Mellesleg mivel az 52%-nyi Fidesz-szavazónak sem volt elképzelése sem – most sincs – arról, hogy a mi fene ez a nemzeti együttműködés rendszere, ők sem magyarok. Magyarnak tehát maradna a Fidesz, de kétlem, hogy bármilyen fórumokon megvitatták volna ezt a rendszert, így hát csupán a szűk pártvezetőség nevezhető valóban magyarnak. Ott pedig nem sokan bírnak döntő szóval.

Orbán húsz éve még csak a magyar ifjúság volt, most már ő az egész magyar nemzet. Sőt, néhány strasbourgi vagy brüsszeli fellépés után már mint az egyedül létező európai fogja megvédeni a zeurópai embereket –– önmaguktól. Ahogy Strasbourgban általános elképedést keltve be is jelentette: „készen állok a harcra.”

 Diktatúrában talán a diktatúra ellen harcolt, demokráciában pedig ami ellen éppen lehet. Egy Madách-parafrázissal szólva: „S az ember célja a küzdés maga.”

 Hogy mi hajt valakit azon az úton, amin jár, az egy dolog. Más dolog az, hogy ha veszélyt és romlást hoz, meg kell állítanunk.