A már 1989-ben is forradalmi lelkületű Orbánban többen is a kádári puha diktatúra ellen lázadó demokratát véltük látni. Mostanság azonban olybá tűnik, hogy ez az ember nem a diktatúra ellen küzdött, hanem a kádári és a puha ellen.
Nem vagyok pszichológus, de Orbán európai parlamenti szereplése után tényként látszik igazolódni az a nézet, miszerint Orbán lételeme az ütközés, a konfliktus. Számára bizony drog ez, ez serkenti, endorfinokat termel, és lubickol benne (mi szüksége van arra a rengeteg szabadon főzött pálinkára?). Ízlés és vérmérséklet szerint lenyűgöző vagy éppen visszataszító volt az a lendület, amivel a rendszerváltás forgatagába vetette magát. Ugyanígy eltérően ítélhető meg az a törekvése, hogy tetteit és szavait nagyobb csoportok akaratának, önmagát azok egyedül hiteles vezérének állítsa be – más szóval hatalomvágya.
Jól tudom, a politikai megnyilatkozásokban mindig is felfedezhető az az apró csúsztatás, hogy egy szereplő nagyobb csoport képviselőjeként tünteti fel magát, mint ami a valóságban. Ezt a fogást nevezhetjük totus pro parte-nak, ami a pars pro toto (rész az egész értelmében) ellentettje.
Már Nagy Imre újratemetésén is „Mi, a magyar ifjúság” nevében szónokolt az addig a magyar fiatalság számára is teljesen ismeretlen ifjú, meghökkentően bátran követelve az oroszok kivonulását. Az Európai Parlamentben pedig a magyar nemzet elleni támadásként értékelte az ellene és kormányzása elleni kritikákat.
Amitől aztán ő jól megvédte a „magyar embereket” [mi ez az „emberezés” – itt a „magyarok” szó is elég lenne, tudjuk, hogy nem a magyar almafákat, egereket vagy hokedliket védte… de a legszebb emberezés Szijjártó szóvivőtől származik: „megvédtük a nyugdíjas embereket” – mintha mondjuk a lovak is nyugdíjba mehetnének]. Szóval jól megvédte a német emberektől és a francia emberektől meg a luxemburgi emberektől, portugál emberektől, egyszóval az európai emberektől a magyar embereket.
De kik is a magyar emberek?
Lásd a Nenyiben: „az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek…” vagy Schmitt Pál ízléstelen újévi köszöntőjében: „A magyarok 2010-ben összefogtak, hogy újra megtalálják a saját útjukat. Letették voksukat az újrakezdés mellett.”) – vagyis aki nem így döntött vagy választott, az nem magyar. Mellesleg mivel az 52%-nyi Fidesz-szavazónak sem volt elképzelése sem – most sincs – arról, hogy a mi fene ez a nemzeti együttműködés rendszere, ők sem magyarok. Magyarnak tehát maradna a Fidesz, de kétlem, hogy bármilyen fórumokon megvitatták volna ezt a rendszert, így hát csupán a szűk pártvezetőség nevezhető valóban magyarnak. Ott pedig nem sokan bírnak döntő szóval.
Orbán húsz éve még csak a magyar ifjúság volt, most már ő az egész magyar nemzet. Sőt, néhány strasbourgi vagy brüsszeli fellépés után már mint az egyedül létező európai fogja megvédeni a zeurópai embereket –– önmaguktól. Ahogy Strasbourgban általános elképedést keltve be is jelentette: „készen állok a harcra.”
